Amikor idekerültünk az iskolába (2021-ben, úristen, öregszünk), és először hallottunk a gyűjtésről, meg arról, hogy testvériskola, magam sem gondoltam, hogy ennyire „beszippant” a segíteni akarás.
Jó, persze, gyűjtünk, remek, elviszik, ott majd örülnek… Vittünk cuccot, volt videó az átadásról, megnéztem, meghatódtam, lapozzunk.
Még abban az évben csatlakoztam a Világítótorony csapathoz (továbbiakban VT), az akkori szülői „vezető”, Mariann, olyan hévvel és szeretettel gondozgatta a csapatot, amit eddig csak kevés helyen láttam. Jó kezdeményezései voltak, és öröm volt neki segíteni, hogy a megálmodott dolgok megvalósuljanak.
Mariannal annyira egymásra találtunk, hogy mikor tavalyelőtt a lánya elballagott a suliból, engem javasolt új vezetőnek.
A 2023-2024-es tanév volt az első, amikor tudtam, hogy amit Ő elkezdett, azt nekem kéne úgy folytatni, hogy ne bánja meg utólag, hogy bízott bennem 🙂
Hála az égnek, az addig a VT-hez csatlakozott „csapattársak” olyan mértékben könnyítették meg ezt nekem, hogy igazából nem éreztem egy percig sem tehernek ezt a munkát. Az iskola vezetősége is egyre jobban meglátta a csapatban a potenciált, így elég jól kezdett a VT nőni.
No, tavaly októberben gondoltam, hogy azért akkor már tanuljunk is, amiből csak lehet, és elmentem a Digitális konferenciára is, amit minden évben megrendez a suli. Itt találkoztam az egyik prügyi tanárnővel, aki amikor megtudta, hogy én vagyok a VT vezetője, könnyezve kért meg rá, hogy én is tolmácsoljam a prügyi tanári kar köszönetét az elmúlt év sok-sok segítségéért, mert hogy oké, Igazgató úr minden évben megírja, megköszöni, de ha egy szülő mondja a többi szülőnek, az talán még jobban kifejezi…. Olyan megható volt, hogy együtt sírtunk kicsit (igen, néha túl nagy a lelkem 🙂 ), majd ezt a találkozást meg is írtam a szülőknek akkor egy kis levélben. Rengetegen megkerestek utána, hogy ígérik, még jobban odateszik magukat, mert ez olyan megható, és tényleg, nem is gondoltak bele, hogy ez mennyire segít, stb, stb…
Rengeteg adomány gyűlt össze, és egy VT-anyuka-társammal megkértük Igazgató urat, hadd nézzük meg személyesen is az átadást.
Hát… nehéz szavakkal kifejezni. Szerintem mindannyian jártunk már az ország olyan részein, ahol csak néztünk, hogy úristen, itt is lehet, így is lehet…élni. Túlélni…
/V.M.M./