Minden évben szokás szerint december közepe táján Igazgató úr pár kollégával és a médiásokkal bepakolja az addig összegyűlt adományt a suli kisbuszába, önkéntes szülő által felajánlott teherautóba, és irány Prügy. Ehhez a csapathoz csatlakoztunk mi is Szőke Melindával, hogy a szülőket képviselve jelen legyünk az átadásnál.
A testvérsulink igazgatója és tanári kara ekkor is, mint eddig mindig, nagy készülődéssel várt minket. Nagyon kedves (és láthatóan rengeteg gyakorlással tökélyre vitt ) műsort adtak… volt vers, mini-színdarab, ének… csupa megható, szívhez szóló előadás. Én közben beszélgettem is a tantestület néhány tagjával. Spontán jöttek a szavak, majd néhány esetben a könnyek. Ott volt például Misi. Misi egy aranyos, duci kis cigány fiúcska, alkalomhoz illően fel volt öltözve, sötét nadrág, fehér ing, mellény… és a nyakában olyan vastag arany színű lánc, hogy az egész megjelenését kimondottan „rajos”-ként lehetett aposztrofálni. Valószínűleg látszott rajtam a meghökkenés, mert odajött az egyik szintén roma származású tanárnő mellém, és Misire mutatva (aki épp valami szólót adott elő) odasúgta, hogy „az nem arany ám a nyakában…”. Felnevettem, mondom valahogy nem is feltételeztem, de hogy a gyerek összességében nagyon cuki, bár a szeme se áll jól….. „Hát igen” bólogatott a tanárnő, „nagy rafkó a gyerek, az egyik legrosszabb, de van esze…és hatalmas szíve. Nézze meg a kezén az órát…. ” Néztem. Egy kimondottan nagy férfi karóra volt a gyereken, ami tán le is esett volna a csuklójáról, ha nem tartja állandóan szétnyitva az ujjait, és húzkodja állandóan feljebb az órát. Átlag kétpercenként amúgy nagy hozzáértéssel csekkolta is az időt.
„Az az óra nem is jár, tudja?” mondta a tanárnő. Ja, mondom, csak dísz ez is. „Hát, az is. És az egyetlen emléke az apjától, aki soha nem vállalta őt, pedig az egész falu tudta, hogy ki ejtette teherbe az akkor alig 14 éves lányt…de ne sajnálja nagyon, jó dolga van, a nagybátyáék nevelik”. Aha. Ránézek a gyerekre, az rám vigyorog, szemtelenül, boldogan, élvezi a figyelmet, a tapsot. Tapsolok én is, közben törölgetem a szemem.
Következő fellépő három lányka, két nagyobb, egy kisebb, tündériek, beleélik magukat… nézem őket, magamban megállapítom, milyen helyes a középső kiscsaj a fehér ruhájában. A tanárnő mellettem mintha hallaná a gondolataimat, újra mesél: „látja? Milyen aranyos. Jó tanuló ám. Nagyon szeretett volna szerepelni, így három hete megüzentem az anyjának, hogy ma a kislányon legyen fehér felső… persze nem olyanban küldte, pedig tavaly hazaadtunk egyet, hogy legyen a kislánynak… Így most a kolléganőm pulcsiját adtuk rá reggel gyorsan…”
Nekem eszembe jut anyám, aki kétszer vasalta ki a blúzom fellépés előtt. És eldöntöm, hogy a következő minimum egy évben nem panaszkodom semmire és senkire.
/V.M.M./