Tavaly decemberben Ășjra Ăștnak indultunk PrĂŒgyre. AutĂłkba zsĂșfolt dobozok, tĂĄskĂĄk, ajĂĄndĂ©kok Ă©s egy nagy adag izgatottsĂĄg â Ăgy kezdĆdött a nap, aminek a vĂ©gĂ©n mĂĄr nemcsak Ćk, hanem mi is egy kicsit gazdagabbak lettĂŒnk.
A prĂŒgyi MĂłricz Zsigmond ĂltalĂĄnos IskolĂĄban a tornaterem megtelt Ă©lettel. A gyerekek szaladgĂĄltak, nevettek, tĂĄncoltak, a szemĂŒkben valami olyasmi csillogott, amit nehĂ©z szavakba önteni. A Together Gospel Singers Ă©nekĂ©t hallgatva mintha egy pillanatra megĂĄllt volna az idĆ â majd egy idĆ utĂĄn mindenki egyĂŒtt Ă©nekelt a kĂłrussal (pĂĄran mĂĄr akkor a szemĂŒnket törölgettĂŒk).
Az adomĂĄnyok, amiket a szĂŒlĆk, diĂĄkok Ă©s barĂĄtaink hetek alatt gyƱjtöttek össze, most vĂ©gre cĂ©lba Ă©rtek. A rengeteg csomag, a sok teli zsĂĄk, a kĂ©zzel vĂĄlogatott jĂĄtĂ©kok Ă©s meleg ruhĂĄk mögött ott volt mindenki szeretete, aki hitt abban, hogy a törĆdĂ©s tĂ©nyleg kĂ©pes vĂĄltozĂĄst hozni.
A legmeghatĂłbb pillanatok azok voltak, amikor ĂĄtöleltĂŒk egymĂĄst â ismerĆst Ă©s ismeretlent, segĂtĆt Ă©s hĂĄlĂĄs gyereket. Ott, abban a pillanatban, PrĂŒgyön, minden kĂŒlönbsĂ©g eltƱnt. Csak a közössĂ©g maradt.
HĂĄlĂĄs szĂvvel gondolunk vissza erre a napra, Ă©s arra, hogy egyĂŒtt megmutattuk: a szeretet nem elvont szĂł.
Tett. Mosoly. ĂrintĂ©s. Egy aprĂł gesztus, ami valaki mĂĄs Ă©letĂ©ben fĂ©nyt gyĂșjt.
Ăs pontosan ezĂ©rt szĂŒletett meg a VilĂĄgĂtĂłtorony licitoldal is â hogy ez a fĂ©ny idĂ©n is tovĂĄbb vilĂĄgĂthasson. đ








